Versprechen scheint ein schwieriges Wort im Deutschen zu sein. Ein sehr gefährliches noch dazu. Vor allem Politiker müssen (müssten) höllisch aufpassen, was sie alles versprechen (im Sinne von “verbindlich erklären, zusichern”) und dabei doch nicht versprechen (im Sinne von “versehentlich etwas anderes sagen oder aussprechen als beabsichtigt”). Die Bundeskanzlerin beherrscht anscheinend die Fähigkeit, beide Bedeutungen in einem Atemzug zu gebrauchen. “Wir werden natürlich diesogenannte Sekundärmigration stärken mü(ssen) …. ordnen und steuernmüssen.”(Gelächter) (Bundestagstagsdebatte gestern über Migrationskrise). Ja, ein sog. lapsus linguae. Freud blickt hier aber tiefer, ein solches “Versprechen” wäre nach ihm nicht einfach harmlos metaphorisch “Fehler der Zunge”, sondern ein Zu-Tage-Treten (Bewußtwerden) unterdrückter, irrationaler, tiefen-psychologischer Vorgänge. Man lacht über ein lapsus linguae, man ist aber entsetzt über einen “Freudscher Versprecher”. Aber die Show geht weiter: Freudentanz … Puppentanz… Totentanz (Danse macabre).
Symbole, symbolisches Handeln sind Zeichen, geben preis, wofür wir stehen. Etwas Verborgenes, Inneres wird veranschaulicht; so auch das Kreuz symbolisiert unseren Glauben an Jesus Christus und seine Kirche.
Was nun aber, wenn man anfängt für etwas Äußeres wie z.B. die Politik das gleiche Symbol zu benutzen? Und warum jetzt plötzlich, schließlich hätte man schon längst machen können? Weil sich der Staat in Krise befindet, und eifrig Wege sucht, aus der Krise zu kommen. Dafür holt man gern auch christliche Symbole zur Hilfe. Aber so einfach geht das nicht – schon deswegen nicht, weil Christentum für nichts Äußerliches hergenommen werden kann, wie Hamvas schreibt: “A kereszténységnek külső útja nincs, csak belső.” (Christentum hat keinen äußeren Weg, nur einen inneren) Andererseits die Krise alssolche, die nichts Anderes ist als “Mangel an Vertrauen” (K. Jaspers) kann nicht durch fehlgeleitete Symbole gelöst werden. Man muß halt das verlorene Vertrauen an den Staat zurückgewinnen. Und da die Krise nichts mit Geld oder greifbaren Dingen, sondern mit Ideen zu tun hat, muß von dieser Seite angegangen werden.
Huxley 1932-ben megjelent utópisztikus regényében az emberi fejlődés “boldog” állapota ironikus jelentést kap. Az élet élvezete, egyfajta hedonizmus, ami itt végül is összeköt mindenkit. A konzum ennek a fiktív világnak egyik boldogság-forrása, hasonlóan, mint ahogy jelen valóságunkban is fontos szerepet játszik. Ha végigtekintek pl. az ausztriai Parndorf bevásárló-paradicsomán, Huxley világa ölt testet még nyomasztóbban, mint a regényben. Amíg a regény azt szuggerálja, hogy valami külső kényszer hajtaná az embereket a konzum világába (“Minden férfinak, minden nőnek, minden gyereknek ennyit és ennyit kellett fogyasztania.”), addig -legalábbis felszínesen tekintve- úgy tűnik, hogy az emberek Parndorfban belső meggyőződésből esnek a konzum révületébe.
Lehet, de honnan jön a “belső meggyőződés”, hogy ilyen sokaknak van hirtelen hasonló indíttatása eltérő élethelyzete ellenére is? Nem tudom, talán megkérdezhettem volna őket, többeket, ha nem is mindenkit, és úgymond szociológialag vagy pszichológialiag megválaszolhatnám a kérdést. Lehetett volna belőle egy jó-rossz tudományos munka, esetleg publikáció vagy lyesmi. Nem lett, hál´ Istennek, mert rossz megközelítése lett volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne itt érdekes, hanem az a tény, hogy végső összefüggésében valós életünkben is külső kényszerről beszélhetünk. Az ijesztő(bb) a mi helyzetünkben az, hogy nem a kell (müssen) áll az előtérben, hanem a szabad (dürfen), ami a szabadság hamis illuzióját kelti, hiszen minden törekvésünk “Gessler kalapja” előtti térdhajtással kezdődik és végződik. Ez a “kalap” integet már távolról és csalogat birodalmába, amelynek “szentélyében” áldozhatunk (konzum-) “vágyainknak”, feláldozhatjuk azokat Baál oltárán.
Szép új világ, “egyvilág”, “one-world”, NWO, illuminátus “mennyország”.
Mit jelent ez? Hogy tehetek, amit jónak látok? Természetesen. Tehát választhatok szabadon, ha jónak látom. Igen, de mit látok jónak, hogy szabadon tegyem? A választást magát. Tehetem szabadon, senki nem akadályoz meg benne, sőt serkent rá, hogy menjek és tegyem. Idáig világos a dolog, de onnantól keletkezik egy kis zavar. A “bőség kosarának” zavara, ha abban bőségesen megvan, ami nem kell. Akkor, ilyenkor a bőségből ugyan …, de nem kell. Szabad vagyok-e valóban? Természetesen, mondják. Ha nem hiszem, akkor bolond. Csak a bolond lenne igazán szabad, hiszen ő tudja, hogy a “beetetés” nem szabadság? Nem, ő meri csak kimondani, hiszen bolond. Milyen látószögből az, “balról” vagy “jobbról”? Nem mindegy? Mindkettőből. Vagy különben mit is jelent mindez? Megosztottságot? Talán. Birkalétet? Bizonyosan.
Modern életünk egyik alaptulajdonsága a sunyiság. A sunyi nem gyáva és nem is gonosz alapjában. Talán inkább hazugnak nevezhető abban az értelemben, ahogyan pl. Montaigne önelemzően felfedezi a képzeletből fakadó kívánságok “hazug” voltát olymódon, hogy az ilyesfajta kívánságok mások rovására mennek.
“Jeder, der sein Inneres auslotet, wird entdecken, daß unsere geheimenWünsche zum größten Teil aus Vorstellungen entstehen und sichnähren, deren Verwirklichung auf Kosten anderer ginge.” (Essais)
A sunyisággal, más megnevezéssel a ravaszsággal vagy alattomossággal akkor találkozunk, amikor megszállja az embert, mint ahogy nyelvi kifejezésekben előfordul: sunyi a tekintete, sunyin néz, sunyin meglapul stb. Úgy is mondhatnánk ilyenkor, hogy démoni a tekintete, mert megszállta a démon, az irányítja; a tettei pedig a démoniság lenyomatai. A démoniság modern fogalmát Bergyajev abban látja, hogy a véges a végtelenben látszana (láttatná magát):
Dämonischen Charakter erhält alles Relative, das ins Absolute verkehrtwird, alles Endliche, das ins Unendliche verkehrt wird, alles Profane, dasin Heiligmäßiges verkehrt wird.” (Von des Menschen Knechtschaft)
Ezen gondolatmenet nyomán démoni megnyilvánulás pl. az a megdöbbető állítás, amely az illuminátus meghatározottságot isteninek tünteti fel.
Hamvas Béla a következőket írja a démoniság lényegéről, ami találó jellemzése is lehetne korunknak:
“Démoninak lenni annyi, mint áldozatra képtelennek lenni, mint nemtudni belátni, megérteni, engedni, adni, szelídnek lenni, békébenélni.” (Patmosz II.)
Amikor Illyés Gyula megírta az “Egy mondat a zsarnokságról” c. versét, nem jelenhetett meg, a politikai viszonyok nem engedték. A politikai helyzet változásával, röviden 1956. november 2-án, majd jóval később, az ún. rendszerváltozás után “szabad” szellemi termék lett. Manapság olvashatja bárki, sőt az iskolákban is tanítják. Lám, ilyen (volt) az elnyomorító kommunizmus. Nem ez teszi azonban halhatatlanná, hanem univerzális (kortól független) emberi üzenete. A kommunista Illyés nem volt (bizonyára) vallásos, de amit megélt, és amiről tudósít, bibliai magaslatokba emelkedik. Nemcsak azt kell kérdeznünk ugyanis, honnan jön a “zsarnokság”, hanem egyáltalán honnan jön az embereket megnyomorító erő, a “gonosz” (sátán). Illyés nem politikai választ ad erre, hanem egy látszólagosan “tautologikust”. A “lényeg” a “jelenség” mögött van. Vegyük pl. azt a talán nem várt (és nehezen is értelmezhető) megnyilatkozást, amikor Jézus a köréje gyűlteknek a következőt mondja: “Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Lk 12,51-53). Itt tartunk ma (is), a meghasonlottság állapotában, a zsarnokság (“gonosz”) nyűgében. Ezen a ponton találkozik véleményem szerint Illyés emberi tapasztalata a Biblia mély emberismeretével: mindkettő pontosan ismeri, hogy milyen is az Istentől elfordult világ. A Corona-őrület ennek a létontológia helyzetnek egy újabb (nagyon is intenzív) állomása. Idézzük azonban a költőt, ahogy egyre lényegibb, személyesebb, drámaibb lesz a földi pokol leírása:
“s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,
bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hű, akármilyen mű,
mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
