Day: April 26, 2026

A keret adott (a regula leíratott), csakhogy más adatott a játékosnak (a nézőről nem is beszélve) mint a “törvényhozónak”. “Más játékot játszanak ´ott fent´” – írja Esterházy. Vajon kire (kikre?) gondol? “Lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol sem olvastam arról, hogy tiltva volna.” – színleli a naívat ugyanott. Persze, lehet négyzet alakú (elvben), és valóban négyzet alakú, ha nem is az. Mert paradox ez a világ, a mi (közös) posztmodernünk. “A nincs mint van. Ebben a kettősségben áll a mai európai értékrend.” Kezdjem el boncolgatni ezt a kettősséget, illusztrálva egy nyomorult pályaméret-táblázaton? Aki érti, így is érti – aki pedig nem, azon nem lehet segíteni. Hajrá Fradi! (régen volt?) – “ám az idő valóban nem lineárisan múlik”. Nem ám. Aztán ugrándozhatunk a metrikus rendszerből az angolszászba, hogy meg is értsük a “játékteret”, aztán vágyakozzunk vissza furcsa álmokkal, mint pl. “nézni megint a félszemű Hahn-Hahn grófnő másik szemével.” Nehéz. Lehetetlen? “Alkalmazkodni kell, hogy lehess. Hogy te te lehess. De az alkalmazkodás önfeladás is egyben. Túl kell élni, de nekem kell túlélni. Vannak tehát határok. És ki mondja meg, hol vannak ezek? Nehéz ez. Több játék folyik egyszerre, rövid és hosszú távú játék, egyéni és közösségi, materiális és szellemi, jókkal és jobbikakkal.” Köszönjük, mester, az őszinte szavakat. Bár te sem élted túl. Marad minden, mint eddig is? “Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszében, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar.” Legyünk hát végre – mi magunk!

Sok mindent gondolhatunk (és gondolnak is) a fociról, így-úgy, nemcsak érzelmi, hanem értelmi alapon is. Vannak (voltak, lesznek) nagy rajongói minden megnyilvánulási szinten, a k*-zóktól egészen a 16-os mélylélektanát feszegetőkig. Van, akinek drog, van, akinek téma, amivel kapcsolatosan elgondolkodhatunk sok fontos(abb) dologról is. Most nem Esterházyt hozom elő, hanem egy inkább jelentéktelen cikkecskét, amit évekkel ezelőtt olvastam. A szerzője hosszabb-rövidebb fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy az egész (foci) egy “szemét”: “A futball szemét. Mindent és mindenkit kijátszik. Olyan, mint sok millió játékosának és milliárdnyi szurkolójának az élete. Napi harc az utca dzsungelében az igazságtalanságok és kétségbeejtő átverések áramlatával szemben. Ezért imádják annyira.” (Pósa Árpád) Onnan jut el ide, hogy mennyi csalás, színlelés van ebben a játékban (“a futballpályán általános a káosz” – “a futball megannyi frázis ellenére sem akar szép vagy sportszerű lenni” – “a futball óriási üzlet” stb.). Mi magunk talán közelíthetünk onnan, hogy a futball sohasem lehet “szép”, mert … Nem sorolom. Kosztolányi egy mellérendelésben említi a dolgot, azt írja ugyanis: “nem alkuszom én semmiféle rúttal,/se a labdáért ordító tömeggel.” (Bekerül ezzel a NAT-ba? – ha igen, akkor bizonyára tévedés)
Van olyan is, aki a futball XIX. századi “feltalálásában” az illuminátusok aknamunkáját látja: “Die offizielle Webseite der FIFA enthüllt den Beginn der Organisation und des modernen institutionalisierten Fussballs: Ein Treffen in der Freimaurer-Taverne 1863 in London, bei der gleich die ganzen Regeln mitbeschlossen wurden.” (Alexander Benesch) Lehet, hogy csak a szokásos “összeesküvéselmélet” ez a megjegyzés. Bizonyosabb azonban, hogy több tradicionális (régebbi) futball-klub (Hamburg, Bréma, Mönchengladbach stb.), sőt maga a Német Labdarúgó Szövetség
(DFB) pl. szabadkőműves szimbólumot (szimbólumokat) jelenít meg a logójában. A (modernkori) futball “megalkotása” és “megregulázása” után egyébként valami hasonló történt a kibontakozó autóközlekedésben: egy 1908-as párizsi találkozón megszülettek ugyanis azok a szabályok, amelyek megjelenésükben (közlekedési táblák) nyilvánvaló szabadkőműves (illuminátus) szimbólumok. A sor folytatható lenne, megemlíthetnénk pl. a futball-labdák szimbolikus “megtervezését” is, de ne folytassuk. Viszont az életünkről van szó, a futball pedig ennek nem (meg)szépítő tükre. Sokat megérthetünk belőle, mint ahogy az új (magyarországi vagy egyéb) “katedrálisok” (stadionok) is jelek (szimbólumok) – arra, hogy végre felébredjünk?

Mi is lenne a “valóság”? Ami megnyilvánul, testet ölt. Nem az, amit gondolunk (róla).

Természetesen arra törekszünk (törekednénk), hogy gondolkodásunk megfeleljen a valóságnak, és szerencsés esetben ez többé-kevésbé sikerül is. Nem is ez időközben a gond, hanem mindenekelőtt az, hogy gondolkodásunk alapvető eszköze,a jel (többek között a nyelvi jel) sajátos szerepet kapott napjainkban, eszközből cél lett, mégpedig a valóság helyét átvevő eszköz-cél.

Jean Baudrillard már a 70-es években (Agonie des Realen) tisztán látta ezt a folyamatot, azt ugyanis, hogy a jel a valóság helyébe lép: “Es geht um die Substituierung des Realen durch Zeichen des Realen.” Ebben a sajátos helyzetben mindenféle hivatalos (hatalom közeli) információ arról szólna, hogy a valóság- illuziót megtartsák, így a hatalom illuzióját is, ami mint valóság nem létezik (immár), hanem csak mint ennek látszata a jelek által. Innen szemlélve a dolgokat világos, hogy a kapkodás, hisztéria ennek a szomorújátéknak a velejárója, amikor a “hatalom” semmi más nem lenne, mint az illuziónak a fenntartása, hogy létezne bár nem is létezik valóságosan: “daß die Macht im großen und ganzen nur dazu da ist, um zu verbergen, daß es sie nicht mehr gibt.” Mintha Goya világa éledne fel, azzal a kis (?) különbséggel, hogy míg ott az elveszett értelemről van szó, manapság viszont inkább egy paradoxonról: minél értelmetlenebb világunk, annál jobban “működik”. “Die Dinge funktionieren weiter, während die Idee von ihnen längstwährend die Idee von ihnen längst verlorengegangen ist. Sie funktionieren weiter in totaler Gleichgültigkeit gegenüber ihren eigenen Gehalt. Und das Paradoxe ist, daß sie umso besser funktionieren.” (Baudrillard:Transparenzdes Bösen)

És hogy a király meztelen? Igen, ki fog (hamarosan) derülni; a hatalom megpróbál mindent (“spielt um ihr Leben”), de már késő – állapítja meg Baudrillard 40 évvel ezelőtt. Napjainkban (szinte) mindenki érzi (is) mindezt a bőrén.