Itt van ismét ez a csodálatos ünnep, vidám a hangulatunk, régen (nem is olyan nagyon) még “énekszó” kísérte, mint pl. Balassi költészetét a megadott nóták, hogy ráismerjünk (?), hogy legyen hozzá valamiféle útmutatás: örömteli ünnep ez, ne szomorkodjunk, hiszen a munkát, a “szent” munkát ünnepeljük (már aki) a szocialisták (és említsük meg őket is: a “nemzeti” szocialisták) altruista közbenjárásával. Kosztolányi pl. 1921-ben még nem érthette ennek a napnak a felemelő jelentőségét, hiszen ünneppé nyilvánítása az 1919-es forradalmak “vívmánya”, “megszentelése” csak valamivel később történik. Május elsején a következőt írta többek között Révay Józsefnek levélben : “Nyakig vagyok a munkában.” (Ugyanis Néró-regényén dolgozik ekkor.) Még hozzáteszi a rövid levél utóiratában: “A fentnevezett részletből csak két-három sor kell; a leginkább jellemző, a halál festése.” Ez is egy találó konnotáció, csakúgy, mint ahogy érdekes lehet a mai ünnepi napra szóló katolikus ige János evangéliumából (Jn 3,16-21), pontosan az a konnotatívan kiemelt része, hogy “a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot”. Az egyház már nem a “József, a munkás” dallal hangol, hanem egy sokkal jobb áthallással? Nem tudom, lehet mindez véletlen. Talán tekintsük az egészet véletlennek, ne nyugtalankodjék szívünk, hiszen a “helyzet komolynak látszott, de nem (…) reménytelen”.
