kükec

A keret adott (a regula leíratott), csakhogy más adatott a játékosnak (a nézőről nem is beszélve) mint a “törvényhozónak”. “Más játékot játszanak ´ott fent´” – írja Esterházy. Vajon kire (kikre?) gondol? “Lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol sem olvastam arról, hogy tiltva volna.” – színleli a naívat ugyanott. Persze, lehet négyzet alakú (elvben), és valóban négyzet alakú, ha nem is az. Mert paradox ez a világ, a mi (közös) posztmodernünk. “A nincs mint van. Ebben a kettősségben áll a mai európai értékrend.” Kezdjem el boncolgatni ezt a kettősséget, illusztrálva egy nyomorult pályaméret-táblázaton? Aki érti, így is érti – aki pedig nem, azon nem lehet segíteni. Hajrá Fradi! (régen volt?) – “ám az idő valóban nem lineárisan múlik”. Nem ám. Aztán ugrándozhatunk a metrikus rendszerből az angolszászba, hogy meg is értsük a “játékteret”, aztán vágyakozzunk vissza furcsa álmokkal, mint pl. “nézni megint a félszemű Hahn-Hahn grófnő másik szemével.” Nehéz. Lehetetlen? “Alkalmazkodni kell, hogy lehess. Hogy te te lehess. De az alkalmazkodás önfeladás is egyben. Túl kell élni, de nekem kell túlélni. Vannak tehát határok. És ki mondja meg, hol vannak ezek? Nehéz ez. Több játék folyik egyszerre, rövid és hosszú távú játék, egyéni és közösségi, materiális és szellemi, jókkal és jobbikakkal.” Köszönjük, mester, az őszinte szavakat. Bár te sem élted túl. Marad minden, mint eddig is? “Küzdelem a létért. Győzzön a jobbik. Nehéz dolog ez. Mert szívünk szerint azt mondanánk: győzzön a jó. Csakhogy a jó nem akar győzni, van eszében, veszteni sem akar, a jó valahogy mást akar, vélhetően nem akar semmit, csak lenni akar.” Legyünk hát végre – mi magunk!

Sok mindent gondolhatunk (és gondolnak is) a fociról, így-úgy, nemcsak érzelmi, hanem értelmi alapon is. Vannak (voltak, lesznek) nagy rajongói minden megnyilvánulási szinten, a k*-zóktól egészen a 16-os mélylélektanát feszegetőkig. Van, akinek drog, van, akinek téma, amivel kapcsolatosan elgondolkodhatunk sok fontos(abb) dologról is. Most nem Esterházyt hozom elő, hanem egy inkább jelentéktelen cikkecskét, amit évekkel ezelőtt olvastam. A szerzője hosszabb-rövidebb fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy az egész (foci) egy “szemét”: “A futball szemét. Mindent és mindenkit kijátszik. Olyan, mint sok millió játékosának és milliárdnyi szurkolójának az élete. Napi harc az utca dzsungelében az igazságtalanságok és kétségbeejtő átverések áramlatával szemben. Ezért imádják annyira.” (Pósa Árpád) Onnan jut el ide, hogy mennyi csalás, színlelés van ebben a játékban (“a futballpályán általános a káosz” – “a futball megannyi frázis ellenére sem akar szép vagy sportszerű lenni” – “a futball óriási üzlet” stb.). Mi magunk talán közelíthetünk onnan, hogy a futball sohasem lehet “szép”, mert … Nem sorolom. Kosztolányi egy mellérendelésben említi a dolgot, azt írja ugyanis: “nem alkuszom én semmiféle rúttal,/se a labdáért ordító tömeggel.” (Bekerül ezzel a NAT-ba? – ha igen, akkor bizonyára tévedés)
Van olyan is, aki a futball XIX. századi “feltalálásában” az illuminátusok aknamunkáját látja: “Die offizielle Webseite der FIFA enthüllt den Beginn der Organisation und des modernen institutionalisierten Fussballs: Ein Treffen in der Freimaurer-Taverne 1863 in London, bei der gleich die ganzen Regeln mitbeschlossen wurden.” (Alexander Benesch) Lehet, hogy csak a szokásos “összeesküvéselmélet” ez a megjegyzés. Bizonyosabb azonban, hogy több tradicionális (régebbi) futball-klub (Hamburg, Bréma, Mönchengladbach stb.), sőt maga a Német Labdarúgó Szövetség
(DFB) pl. szabadkőműves szimbólumot (szimbólumokat) jelenít meg a logójában. A (modernkori) futball “megalkotása” és “megregulázása” után egyébként valami hasonló történt a kibontakozó autóközlekedésben: egy 1908-as párizsi találkozón megszülettek ugyanis azok a szabályok, amelyek megjelenésükben (közlekedési táblák) nyilvánvaló szabadkőműves (illuminátus) szimbólumok. A sor folytatható lenne, megemlíthetnénk pl. a futball-labdák szimbolikus “megtervezését” is, de ne folytassuk. Viszont az életünkről van szó, a futball pedig ennek nem (meg)szépítő tükre. Sokat megérthetünk belőle, mint ahogy az új (magyarországi vagy egyéb) “katedrálisok” (stadionok) is jelek (szimbólumok) – arra, hogy végre felébredjünk?

Mi is lenne a “valóság”? Ami megnyilvánul, testet ölt. Nem az, amit gondolunk (róla).

Természetesen arra törekszünk (törekednénk), hogy gondolkodásunk megfeleljen a valóságnak, és szerencsés esetben ez többé-kevésbé sikerül is. Nem is ez időközben a gond, hanem mindenekelőtt az, hogy gondolkodásunk alapvető eszköze,a jel (többek között a nyelvi jel) sajátos szerepet kapott napjainkban, eszközből cél lett, mégpedig a valóság helyét átvevő eszköz-cél.

Jean Baudrillard már a 70-es években (Agonie des Realen) tisztán látta ezt a folyamatot, azt ugyanis, hogy a jel a valóság helyébe lép: “Es geht um die Substituierung des Realen durch Zeichen des Realen.” Ebben a sajátos helyzetben mindenféle hivatalos (hatalom közeli) információ arról szólna, hogy a valóság- illuziót megtartsák, így a hatalom illuzióját is, ami mint valóság nem létezik (immár), hanem csak mint ennek látszata a jelek által. Innen szemlélve a dolgokat világos, hogy a kapkodás, hisztéria ennek a szomorújátéknak a velejárója, amikor a “hatalom” semmi más nem lenne, mint az illuziónak a fenntartása, hogy létezne bár nem is létezik valóságosan: “daß die Macht im großen und ganzen nur dazu da ist, um zu verbergen, daß es sie nicht mehr gibt.” Mintha Goya világa éledne fel, azzal a kis (?) különbséggel, hogy míg ott az elveszett értelemről van szó, manapság viszont inkább egy paradoxonról: minél értelmetlenebb világunk, annál jobban “működik”. “Die Dinge funktionieren weiter, während die Idee von ihnen längstwährend die Idee von ihnen längst verlorengegangen ist. Sie funktionieren weiter in totaler Gleichgültigkeit gegenüber ihren eigenen Gehalt. Und das Paradoxe ist, daß sie umso besser funktionieren.” (Baudrillard:Transparenzdes Bösen)

És hogy a király meztelen? Igen, ki fog (hamarosan) derülni; a hatalom megpróbál mindent (“spielt um ihr Leben”), de már késő – állapítja meg Baudrillard 40 évvel ezelőtt. Napjainkban (szinte) mindenki érzi (is) mindezt a bőrén.

Als ich am gestrigen Sonntag zur Heiligen Messe in Maria Eich “verirrte”, hatte ich ein déjà-vu-Erlebnis: Der Priester baute nämlich seine ganze Predigt auf diesen Spruch. Was soll das? Die Liebe zu Gott ginge durch den Magen, dafür solle die Erste Lesung, Zitat aus dem Buch Exodus, der Beweis sein. Die zweite Lesung (Brief des Apostels Paulus an die Epheser – Kapitel 4 17.20-24) wurde “vergessen”. Nein, sicher nicht so einfach, die Zweite Lesung passte nicht ins Konzept. “So sage ich nun und bezeuge in dem HERRN, daß ihr nicht mehr wandelt, wie die andern Heiden wandeln in der Eitelkeit ihres Sinnes, deren Verstand verfinstert ist, und die entfremdet sind von dem Leben, das aus Gott ist, durch die Unwissenheit, so in ihnen ist, durch die Blindheit ihres Herzens; welche ruchlos sind und ergeben sich der Unzucht und treiben allerlei Unreinigkeit samt dem Geiz. Ihr habt Christum nicht also gelernt, so ihr anders von ihm gehört habt und in ihm belehrt, wie in Jesu ein rechtschaffenes Wesen ist. So legt nun von euch ab nach dem vorigen Wandel den alten Menschen, der durch Lüste und Irrtum sich verderbt. Erneuert euch aber im Geist eures Gemüts und ziehet den neuen Menschen an, der nach Gott geschaffen ist in rechtschaffener Gerechtigkeit und Heiligkeit.”

Im Internet habe ich zum genannten Spruch folgende Erklärung gefunden: “Er handelt eben aus dem Bauch heraus, aus dem Magen, rein nach Gefühl. Und durch diesen Magen hindurch, durch das Gefühl hindurch muss es dann – nach unserem Sprichwort – wohl gehen, wenn eine Beziehung zu einer echten Liebesbeziehung werden soll. Das scheint mir die ursprüngliche Aussage dieses alten Wortes (sic!) zu sein. Liebe geht durch den Magen.”

Wie verhält sich also der in der Predigt hochgehaltene Gefühlsmensch (etwa im Beispiel der Ersten Lesung) zum im Geist Jesu wandelnden Menschen (wie in der ausgelassenen Zweiten Lesung angedeutet)? – dies ist hier die wichtigste Frage. Die Sicht des Neuen Testaments ergänzt die Sicht des Alten Testaments, und zwar wesentlich.

Wenn aber ein katholischer Priester diese wesentliche Korrektur “vergißt”, sich dem “Zeitgeist” fügt, macht den Gottesdienst zum Götzendienst. Und dies wird leider allmählich “normal” d.h. “angenommen”, “für richtig gehalten”.

Greta napjainkban igazi bálvány lett, “bálvány” akár történelmi dimenzióba helyezve. Sok mindenről elmélkedhetnénk vele (és a mögöttessel) kapcsolatban, mégis a látszólag jelentéktelenen akadtam meg: miért éppen péntek? Véletlen lenne? A “jövő” ebben a kontextusban egészen világos, de lenne-e ennek valamiféle konnotációja a péntekkel? A néplélek a pénteket “szitának” is nevezi, innen a jól ismert gyermekdal. A magyar hagyományban a sor (szita,szita péntek / szerelem csütörtök / dob szerda) a párválasztást szimbolizálja. A szita (vagy rosta) a (meg)szűrés (kiválasztás) eszköze, így lesz a további történés kezdete. Az asztrológia a Vénuszhoz rendeli a pénteket, maga az angol megnevezés (Friday) az északi mitológiából származik: “Friday is named after the goddess Frigg in Norse mythology. She was the goddess of fertility and marriage.” Próbáljunk talán valami mást is, a “hosszabb a péntek, mint a szombat” szólásunkat. Ezt a “népies szólást rendszerint tréfás figyelmeztetésként használják, és annak a nőnek mondják, akinek kilátszik az alsószoknyája. (…) Valójában tehát arról van itt szó, hogy egy a szokásostól eltérő jelenséget tréfás túlzással valamely lehetetlenség megnevezésével ábrázol a szólás.” (O. Nagy Gábor) Nincs a szónak lényegében negatív jelentése, a kereszténységgel viszont kibővül a jelentésrétege, Krisztus kereszthalálának napját jelöli. Lehet-e mindennek valamiféle köze Grétához? Semmiképp. Akkor minden bizonnyal véletlen az egész. Talán. Mégis találtam valami egészen különöset: szabadkőműves (illuminátus) páholyok úgy tűnik mindig (?) péntekre helyezik a találkozásokat. Minden esetre lehetne ez egy feltételezhető összefüggés, aminek a fenti szimbolika nem mond ellent. Sőt!

Versprechen scheint ein schwieriges Wort im Deutschen zu sein. Ein sehr gefährliches noch dazu. Vor allem Politiker müssen (müssten) höllisch aufpassen, was sie alles versprechen (im Sinne von “verbindlich erklären, zusichern”) und dabei doch nicht versprechen (im Sinne von “versehentlich etwas anderes sagen oder aussprechen als beabsichtigt”). Die Bundeskanzlerin beherrscht anscheinend die Fähigkeit, beide Bedeutungen in einem Atemzug zu gebrauchen. “Wir werden natürlich die sogenannte Sekundärmigration stärken mü(ssen) …. ordnen und steuern müssen.”(Gelächter) (Bundestagstagsdebatte gestern über Migrationskrise). Ja, ein sog. lapsus linguae. Freud blickt hier aber tiefer, ein solches “Versprechen” wäre nach ihm nicht einfach harmlos metaphorisch “Fehler der Zunge”, sondern ein Zu-Tage-Treten (Bewußtwerden) unterdrückter, irrationaler, tiefen-psychologischer Vorgänge. Man lacht über ein lapsus linguae, man ist aber entsetzt über einen “Freudscher Versprecher”. Aber die Show geht weiter: Freudentanz … Puppentanz… Totentanz (Danse macabre).

Symbole, symbolisches Handeln sind Zeichen, geben preis, wofür wir stehen. Etwas Verborgenes, Inneres wird veranschaulicht; so auch das Kreuz symbolisiert unseren Glauben an Jesus Christus und seine Kirche.

Was nun aber, wenn man anfängt für etwas Äußeres wie z.B. die Politik das gleiche Symbol zu benutzen? Und warum jetzt plötzlich, schließlich hätte man schon längst machen können? Weil sich der Staat in Krise befindet, und eifrig Wege sucht, aus der Krise zu kommen. Dafür holt man gern auch christliche Symbole zur Hilfe. Aber so einfach geht das nicht – schon deswegen nicht, weil Christentum für nichts Äußerliches hergenommen werden kann, wie Hamvas schreibt: “A kereszténységnek külső útja nincs, csak belső.” (Christentum hat keinen äußeren Weg, nur einen inneren) Andererseits die Krise alssolche, die nichts Anderes ist als “Mangel an Vertrauen” (K. Jaspers) kann nicht durch fehlgeleitete Symbole gelöst werden. Man muß halt das verlorene Vertrauen an den Staat zurückgewinnen. Und da die Krise nichts mit Geld oder greifbaren Dingen, sondern mit Ideen zu tun hat, muß von dieser Seite angegangen werden.

Huxley 1932-ben megjelent utópisztikus regényében az emberi fejlődés “boldog” állapota ironikus jelentést kap. Az élet élvezete, egyfajta hedonizmus, ami itt végül is összeköt mindenkit. A konzum ennek a fiktív világnak egyik boldogság-forrása, hasonlóan, mint ahogy jelen valóságunkban is fontos szerepet játszik. Ha végigtekintek pl. az ausztriai Parndorf bevásárló-paradicsomán, Huxley világa ölt testet még nyomasztóbban, mint a regényben. Amíg a regény azt szuggerálja, hogy valami külső kényszer hajtaná az embereket a konzum világába (“Minden férfinak, minden nőnek, minden gyereknek ennyit és ennyit kellett fogyasztania.”), addig -legalábbis felszínesen tekintve- úgy tűnik, hogy az emberek Parndorfban belső meggyőződésből esnek a konzum révületébe.

Lehet, de honnan jön a “belső meggyőződés”, hogy ilyen sokaknak van hirtelen hasonló indíttatása eltérő élethelyzete ellenére is? Nem tudom, talán megkérdezhettem volna őket, többeket, ha nem is mindenkit, és úgymond szociológialag vagy pszichológialiag megválaszolhatnám a kérdést. Lehetett volna belőle egy jó-rossz tudományos munka, esetleg publikáció vagy lyesmi. Nem lett, hál´ Istennek, mert rossz megközelítése lett volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne itt érdekes, hanem az a tény, hogy végső összefüggésében valós életünkben is külső kényszerről beszélhetünk. Az ijesztő(bb) a mi helyzetünkben az, hogy nem a kell (müssen) áll az előtérben, hanem a szabad (dürfen), ami a szabadság hamis illuzióját kelti, hiszen minden törekvésünk “Gessler kalapja” előtti térdhajtással kezdődik és végződik. Ez a “kalap” integet már távolról és csalogat birodalmába, amelynek “szentélyében” áldozhatunk (konzum-) “vágyainknak”, feláldozhatjuk azokat Baál oltárán.

Szép új világ, “egyvilág”, “one-world”, NWO, illuminátus “mennyország”.

Mit jelent ez? Hogy tehetek, amit jónak látok? Természetesen. Tehát választhatok szabadon, ha jónak látom. Igen, de mit látok jónak, hogy szabadon tegyem? A választást magát. Tehetem szabadon, senki nem akadályoz meg benne, sőt serkent rá, hogy menjek és tegyem. Idáig világos a dolog, de onnantól keletkezik egy kis zavar. A “bőség kosarának” zavara, ha abban bőségesen megvan, ami nem kell. Akkor, ilyenkor a bőségből ugyan …, de nem kell. Szabad vagyok-e valóban? Természetesen, mondják. Ha nem hiszem, akkor bolond. Csak a bolond lenne igazán szabad, hiszen ő tudja, hogy a “beetetés” nem szabadság? Nem, ő meri csak kimondani, hiszen bolond. Milyen látószögből az, “balról” vagy “jobbról”? Nem mindegy? Mindkettőből. Vagy különben mit is jelent mindez? Megosztottságot? Talán. Birkalétet? Bizonyosan.

Modern életünk egyik alaptulajdonsága a sunyiság. A sunyi nem gyáva és nem is gonosz alapjában. Talán inkább hazugnak nevezhető abban az értelemben, ahogyan pl. Montaigne önelemzően felfedezi a képzeletből fakadó kívánságok “hazug” voltát olymódon, hogy az ilyesfajta kívánságok mások rovására mennek.

“Jeder, der sein Inneres auslotet, wird entdecken, daß unsere geheimen Wünsche zum größten Teil aus Vorstellungen entstehen und sich nähren, deren Verwirklichung auf Kosten anderer ginge.” (Essais)

A sunyisággal, más megnevezéssel a ravaszsággal vagy alattomossággal akkor találkozunk, amikor megszállja az embert, mint ahogy nyelvi kifejezésekben előfordul: sunyi a tekintete, sunyin néz, sunyin meglapul stb. Úgy is mondhatnánk ilyenkor, hogy démoni a tekintete, mert megszállta a démon, az irányítja; a tettei pedig a démoniság lenyomatai. A démoniság modern fogalmát Bergyajev abban látja, hogy a véges a végtelenben látszana (láttatná magát):

Dämonischen Charakter erhält alles Relative, das ins Absolute verkehrt wird, alles Endliche, das ins Unendliche verkehrt wird, alles Profane, das in Heiligmäßiges verkehrt wird.” (Von des Menschen Knechtschaft)

Ezen gondolatmenet nyomán démoni megnyilvánulás pl. az a megdöbbető állítás, amely az illuminátus meghatározottságot isteninek tünteti fel.

Hamvas Béla a következőket írja a démoniság lényegéről, ami találó jellemzése is lehetne korunknak:

“Démoninak lenni annyi, mint áldozatra képtelennek lenni, mint nem tudni belátni, megérteni, engedni, adni, szelídnek lenni, békében élni.” (Patmosz II.)