kükec

Als ich am gestrigen Sonntag zur Heiligen Messe in Maria Eich “verirrte”, hatte ich ein déjà-vu-Erlebnis: Der Priester baute nämlich seine ganze Predigt auf diesen Spruch. Was soll das? Die Liebe zu Gott ginge durch den Magen, dafür solle die Erste Lesung, Zitat aus dem Buch Exodus, der Beweis sein. Die zweite Lesung (Brief des Apostels Paulus an die Epheser – Kapitel 4 17.20-24) wurde “vergessen”. Nein, sicher nicht so einfach, die Zweite Lesung passte nicht ins Konzept. “So sage ich nun und bezeuge in dem HERRN, daß ihr nicht mehr wandelt, wie die andern Heiden wandeln in der Eitelkeit ihres Sinnes, deren Verstand verfinstert ist, und die entfremdet sind von dem Leben, das aus Gott ist, durch die Unwissenheit, so in ihnen ist, durch die Blindheit ihres Herzens; welche ruchlos sind und ergeben sich der Unzucht und treiben allerlei Unreinigkeit samt dem Geiz. Ihr habt Christum nicht also gelernt, so ihr anders von ihm gehört habt und in ihm belehrt, wie in Jesu ein rechtschaffenes Wesen ist. So legt nun von euch ab nach dem vorigen Wandel den alten Menschen, der durch Lüste und Irrtum sich verderbt. Erneuert euch aber im Geist eures Gemüts und ziehet den neuen Menschen an, der nach Gott geschaffen ist in rechtschaffener Gerechtigkeit und Heiligkeit.”

Im Internet habe ich zum genannten Spruch folgende Erklärung gefunden: “Er handelt eben aus dem Bauch heraus, aus dem Magen, rein nach Gefühl. Und durch diesen Magen hindurch, durch das Gefühl hindurch muss es dann – nach unserem Sprichwort – wohl gehen, wenn eine Beziehung zu einer echten Liebesbeziehung werden soll. Das scheint mir die ursprüngliche Aussage dieses alten Wortes (sic!) zu sein. Liebe geht durch den Magen.”

Wie verhält sich also der in der Predigt hochgehaltene Gefühlsmensch (etwa im Beispiel der Ersten Lesung) zum im Geist Jesu wandelnden Menschen (wie in der ausgelassenen Zweiten Lesung angedeutet)? – dies ist hier die wichtigste Frage. Die Sicht des Neuen Testaments ergänzt die Sicht des Alten Testaments, und zwar wesentlich.

Wenn aber ein katholischer Priester diese wesentliche Korrektur “vergißt”, sich dem “Zeitgeist” fügt, macht den Gottesdienst zum Götzendienst. Und dies wird leider allmählich “normal” d.h. “angenommen”, “für richtig gehalten”.

Greta napjainkban igazi bálvány lett, “bálvány” akár történelmi dimenzióba helyezve. Sok mindenről elmélkedhetnénk vele (és a mögöttessel) kapcsolatban, mégis a látszólag jelentéktelenen akadtam meg: miért éppen péntek? Véletlen lenne? A “jövő” ebben a kontextusban egészen világos, de lenne-e ennek valamiféle konnotációja a péntekkel? A néplélek a pénteket “szitának” is nevezi, innen a jól ismert gyermekdal. A magyar hagyományban a sor (szita,szita péntek / szerelem csütörtök / dob szerda) a párválasztást szimbolizálja. A szita (vagy rosta) a (meg)szűrés (kiválasztás) eszköze, így lesz a további történés kezdete. Az asztrológia a Vénuszhoz rendeli a pénteket, maga az angol megnevezés (Friday) az északi mitológiából származik: “Friday is named after the goddess Frigg in Norse mythology. She was the goddess of fertility and marriage.” Próbáljunk talán valami mást is, a “hosszabb a péntek, mint a szombat” szólásunkat. Ezt a “népies szólást rendszerint tréfás figyelmeztetésként használják, és annak a nőnek mondják, akinek kilátszik az alsószoknyája. (…) Valójában tehát arról van itt szó, hogy egy a szokásostól eltérő jelenséget tréfás túlzással valamely lehetetlenség megnevezésével ábrázol a szólás.” (O. Nagy Gábor) Nincs a szónak lényegében negatív jelentése, a kereszténységgel viszont kibővül a jelentésrétege, Krisztus kereszthalálának napját jelöli. Lehet-e mindennek valamiféle köze Grétához? Semmiképp. Akkor minden bizonnyal véletlen az egész. Talán. Mégis találtam valami egészen különöset: szabadkőműves (illuminátus) páholyok úgy tűnik mindig (?) péntekre helyezik a találkozásokat. Minden esetre lehetne ez egy feltételezhető összefüggés, aminek a fenti szimbolika nem mond ellent. Sőt!

Versprechen scheint ein schwieriges Wort im Deutschen zu sein. Ein sehr gefährliches noch dazu. Vor allem Politiker müssen (müssten) höllisch aufpassen, was sie alles versprechen (im Sinne von “verbindlich erklären, zusichern”) und dabei doch nicht versprechen (im Sinne von “versehentlich etwas anderes sagen oder aussprechen als beabsichtigt”). Die Bundeskanzlerin beherrscht anscheinend die Fähigkeit, beide Bedeutungen in einem Atemzug zu gebrauchen. “Wir werden natürlich die sogenannte Sekundärmigration stärken mü(ssen) …. ordnen und steuern müssen.”(Gelächter) (Bundestagstagsdebatte gestern über Migrationskrise). Ja, ein sog. lapsus linguae. Freud blickt hier aber tiefer, ein solches “Versprechen” wäre nach ihm nicht einfach harmlos metaphorisch “Fehler der Zunge”, sondern ein Zu-Tage-Treten (Bewußtwerden) unterdrückter, irrationaler, tiefen-psychologischer Vorgänge. Man lacht über ein lapsus linguae, man ist aber entsetzt über einen “Freudscher Versprecher”. Aber die Show geht weiter: Freudentanz … Puppentanz… Totentanz (Danse macabre).

Symbole, symbolisches Handeln sind Zeichen, geben preis, wofür wir stehen. Etwas Verborgenes, Inneres wird veranschaulicht; so auch das Kreuz symbolisiert unseren Glauben an Jesus Christus und seine Kirche.

Was nun aber, wenn man anfängt für etwas Äußeres wie z.B. die Politik das gleiche Symbol zu benutzen? Und warum jetzt plötzlich, schließlich hätte man schon längst machen können? Weil sich der Staat in Krise befindet, und eifrig Wege sucht, aus der Krise zu kommen. Dafür holt man gern auch christliche Symbole zur Hilfe. Aber so einfach geht das nicht – schon deswegen nicht, weil Christentum für nichts Äußerliches hergenommen werden kann, wie Hamvas schreibt: “A kereszténységnek külső útja nincs, csak belső.” (Christentum hat keinen äußeren Weg, nur einen inneren) Andererseits die Krise alssolche, die nichts Anderes ist als “Mangel an Vertrauen” (K. Jaspers) kann nicht durch fehlgeleitete Symbole gelöst werden. Man muß halt das verlorene Vertrauen an den Staat zurückgewinnen. Und da die Krise nichts mit Geld oder greifbaren Dingen, sondern mit Ideen zu tun hat, muß von dieser Seite angegangen werden.

Huxley 1932-ben megjelent utópisztikus regényében az emberi fejlődés “boldog” állapota ironikus jelentést kap. Az élet élvezete, egyfajta hedonizmus, ami itt végül is összeköt mindenkit. A konzum ennek a fiktív világnak egyik boldogság-forrása, hasonlóan, mint ahogy jelen valóságunkban is fontos szerepet játszik. Ha végigtekintek pl. az ausztriai Parndorf bevásárló-paradicsomán, Huxley világa ölt testet még nyomasztóbban, mint a regényben. Amíg a regény azt szuggerálja, hogy valami külső kényszer hajtaná az embereket a konzum világába (“Minden férfinak, minden nőnek, minden gyereknek ennyit és ennyit kellett fogyasztania.”), addig -legalábbis felszínesen tekintve- úgy tűnik, hogy az emberek Parndorfban belső meggyőződésből esnek a konzum révületébe.

Lehet, de honnan jön a “belső meggyőződés”, hogy ilyen sokaknak van hirtelen hasonló indíttatása eltérő élethelyzete ellenére is? Nem tudom, talán megkérdezhettem volna őket, többeket, ha nem is mindenkit, és úgymond szociológialag vagy pszichológialiag megválaszolhatnám a kérdést. Lehetett volna belőle egy jó-rossz tudományos munka, esetleg publikáció vagy lyesmi. Nem lett, hál´ Istennek, mert rossz megközelítése lett volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne volna a témának. Nem, hiszen nem a “belső meggyőződés” lenne itt érdekes, hanem az a tény, hogy végső összefüggésében valós életünkben is külső kényszerről beszélhetünk. Az ijesztő(bb) a mi helyzetünkben az, hogy nem a kell (müssen) áll az előtérben, hanem a szabad (dürfen), ami a szabadság hamis illuzióját kelti, hiszen minden törekvésünk “Gessler kalapja” előtti térdhajtással kezdődik és végződik. Ez a “kalap” integet már távolról és csalogat birodalmába, amelynek “szentélyében” áldozhatunk (konzum-) “vágyainknak”, feláldozhatjuk azokat Baál oltárán.

Szép új világ, “egyvilág”, “one-world”, NWO, illuminátus “mennyország”.

Mit jelent ez? Hogy tehetek, amit jónak látok? Természetesen. Tehát választhatok szabadon, ha jónak látom. Igen, de mit látok jónak, hogy szabadon tegyem? A választást magát. Tehetem szabadon, senki nem akadályoz meg benne, sőt serkent rá, hogy menjek és tegyem. Idáig világos a dolog, de onnantól keletkezik egy kis zavar. A “bőség kosarának” zavara, ha abban bőségesen megvan, ami nem kell. Akkor, ilyenkor a bőségből ugyan …, de nem kell. Szabad vagyok-e valóban? Természetesen, mondják. Ha nem hiszem, akkor bolond. Csak a bolond lenne igazán szabad, hiszen ő tudja, hogy a “beetetés” nem szabadság? Nem, ő meri csak kimondani, hiszen bolond. Milyen látószögből az, “balról” vagy “jobbról”? Nem mindegy? Mindkettőből. Vagy különben mit is jelent mindez? Megosztottságot? Talán. Birkalétet? Bizonyosan.

Modern életünk egyik alaptulajdonsága a sunyiság. A sunyi nem gyáva és nem is gonosz alapjában. Talán inkább hazugnak nevezhető abban az értelemben, ahogyan pl. Montaigne önelemzően felfedezi a képzeletből fakadó kívánságok “hazug” voltát olymódon, hogy az ilyesfajta kívánságok mások rovására mennek.

“Jeder, der sein Inneres auslotet, wird entdecken, daß unsere geheimen Wünsche zum größten Teil aus Vorstellungen entstehen und sich nähren, deren Verwirklichung auf Kosten anderer ginge.” (Essais)

A sunyisággal, más megnevezéssel a ravaszsággal vagy alattomossággal akkor találkozunk, amikor megszállja az embert, mint ahogy nyelvi kifejezésekben előfordul: sunyi a tekintete, sunyin néz, sunyin meglapul stb. Úgy is mondhatnánk ilyenkor, hogy démoni a tekintete, mert megszállta a démon, az irányítja; a tettei pedig a démoniság lenyomatai. A démoniság modern fogalmát Bergyajev abban látja, hogy a véges a végtelenben látszana (láttatná magát):

Dämonischen Charakter erhält alles Relative, das ins Absolute verkehrt wird, alles Endliche, das ins Unendliche verkehrt wird, alles Profane, das in Heiligmäßiges verkehrt wird.” (Von des Menschen Knechtschaft)

Ezen gondolatmenet nyomán démoni megnyilvánulás pl. az a megdöbbető állítás, amely az illuminátus meghatározottságot isteninek tünteti fel.

Hamvas Béla a következőket írja a démoniság lényegéről, ami találó jellemzése is lehetne korunknak:

“Démoninak lenni annyi, mint áldozatra képtelennek lenni, mint nem tudni belátni, megérteni, engedni, adni, szelídnek lenni, békében élni.” (Patmosz II.)

Amikor Illyés Gyula megírta az “Egy mondat a zsarnokságról” c. versét, nem jelenhetett meg, a politikai viszonyok nem engedték. A politikai helyzet változásával, röviden 1956. november 2-án, majd jóval később, az ún. rendszerváltozás után “szabad” szellemi termék lett. Manapság olvashatja bárki, sőt az iskolákban is tanítják. Lám, ilyen (volt) az elnyomorító kommunizmus. Nem ez teszi azonban halhatatlanná, hanem univerzális (kortól független) emberi üzenete. A kommunista Illyés nem volt (bizonyára) vallásos, de amit megélt, és amiről tudósít, bibliai magaslatokba emelkedik. Nemcsak azt kell kérdeznünk ugyanis, honnan jön a “zsarnokság”, hanem egyáltalán honnan jön az embereket megnyomorító erő, a “gonosz” (sátán). Illyés nem politikai választ ad erre, hanem egy látszólagosan “tautologikust”. A “lényeg” a “jelenség” mögött van. Vegyük pl. azt a talán nem várt (és nehezen is értelmezhető) megnyilatkozást, amikor Jézus a köréje gyűlteknek a következőt mondja: “Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával” (Lk 12,51-53). Itt tartunk ma (is), a meghasonlottság állapotában, a zsarnokság (“gonosz”) nyűgében. Ezen a ponton találkozik véleményem szerint Illyés emberi tapasztalata a Biblia mély emberismeretével: mindkettő pontosan ismeri, hogy milyen is az Istentől elfordult világ. A Corona-őrület ennek a létontológia helyzetnek egy újabb (nagyon is intenzív) állomása. Idézzük azonban a költőt, ahogy egyre lényegibb, személyesebb, drámaibb lesz a földi pokol leírása:

“s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”

A szó magyarul nem túl udvarias megszólítás, az “önözés” közönségesebb változata. Az amerikai angolban egy korunkbeli betűszó, értelmezése a “demagógikus megnyilvánulásoktól” egészen a “pozitív hazafiságig” terjed. Egyfajta “csináld-magad” tömegeket megmozgató sikertörténet. Vagy akármi. Kinek mi. Nem is érdekes a dolog igazán eddig, látszólag “működik” is, mégpedig (látszólag) jól. Jobban érdekelne viszont a “hogyan”. Hiszen a “megszólítottak” a mai napig (2025. február 11.) csak ígéreteket kaptak. Pontosan azt, amit hallani akartak. A türelmetleneket (“lássuk végre a medvét!”) újabb ígéretekkel nyugtatták le. Mi van a kritikusokkal? Eloszlattak volna eddig egyetlen kételyt is? Lehet. Jön (mert jőni kell?) az “aranykor”, az emberek egészségesebbek lesznek az ún. med-pod/med-bed-nek köszönhetően, megtakarításaink (pénzünk) értékálló marad, a politikai környezetünk hirtelen transzparens (ellenőrizhető és ezért remény szerint “becsületes” ) lesz. Ne soroljuk! Ismerjük már, “kolbászból” lesz a kerítés is. Van azonban a “néphülyítésnek” (pszichológiai- hadviselés) egy nagyon veszélyes mozzanata: újabb és újabb “trükköket” kell majd kitalálni, mert az emberek lassan elfáradnak ebben a végtelenre (?) szabott mesében. Vegyük pl. a Covid-mesét! Elég jól ismert, a bőrünkön megtapasztalt történet. Ha az egész csak arra volt jó, hogy a két egymással szembenálló fél, az ún. “háttérhatalom” (Deep State) és a kihívója (ki is? MAGA? Q? White Hats? vagy egyszerűen a Chabad Lubawitsch zsidó szekta?) a közvéleményt félrevezesse, és a maga gesztenyéjét sütögesse. Mint összehangolt “titkosszolgálati akció” tudnia kellett a dologról egész mélységében minden államfőnek, miniszterelnöknek és döntéshozónak. Ebben a megvilágításban mindkét oldal “bűnös” egyenlő mértékben. Kérdezhetnénk szintén, hogy miképpen tolhatja a MAGA-szellemiség a zsidó nacionalizmus (Chabad Lubawitch, cionisták stb.) szekerét. Hogyan állhat az újonnan beiktatott amerikai elnök határozottan (?) a cionista érdekek mellé. Ráadásul veje, Jared Kushner nyíltan cionista, ami újabb és újabb súlyos kérdéseket vet fel. Persze, sok mindent nem tudhatunk bizonyosan, és éppen ez lenne itt a legégetőbb kérdés: amíg az önmaga által immár győztesként kikiáltott új “quantum-államiság” (MAGA, Q, White Hats, anti-golabalisták) a tömegek félrevezetésében nem tisztázza végre, hogy mi lenne az “igazság” a visszatartott dokumentumok, bizonyítékok alapján, és csak ígérget, ígérget továbbra is, a saját hitelességét veszíti (veszítheti) el. Aki másnak vermet ás … (?)

Eljátszottam az ördögöt. Könnyen ment, magam is megdöbbentem ezen. Sokkal nehezebbnek gondoltam, pedig végül nem is volt az. Ahogy az ördög játszadozik velünk, ellesünk tőle néhány dolgot, úgyhogy mindazt, amit már velünk kipróbált, egyedül is tudjuk a végén egészen jól, csakhogy ez időre már nélküle, a magunk uraként az ő nevében.

De hát így mégis unalmas, egyedül… társakkal sokkal jobb – gondoltam. Társak után néztem. Sokan kinevettek, amikor kinyögtem, hogy mit is akarok. Én pedig fülig vörösödtem dühömben és szégyenemben, de nem adtam fel. Végül kikötöttem azoknál, akiket mások is csúfoltak, nem is főként testi kinézetük miatt, hanem mindegyikben volt valami megmagyarázhatatlan, szokatlan. Már ahogy rám néztek, attól megborzongtam. A játékaik is különösek voltak, akik már ismerték, azt mondták, hogy betegek. Nem értettem, hogy miért, hiszen én merészséget láttam bennük, azt, hogy ők többet akarnak, mint a többiek. Hamarosan barátok lettünk, együtt játszottuk különös játékainkat, egyre jobban élveztük, hogy átlépjük a szokottat, a megengedettet, és kezdtük lenézni a többieket. Többnek képzeltük magunkat, jobbnak mint a környezetünk, de lassan már ez is kevés volt, kezdtünk unatkozni. Megéreztem, hogy eljött az én időm.

Felkeltettem a vágyat újdonsült társaimban olyannyira, hogy semmi mást nem kívántak jobban, mint megismerni korábbi ördögi játékaimat. Lassan tanítottam , majd amikor úgy láttam, hogy megértették, magukra hagytam őket, és csak távolról figyeltem, hasonlóan mint egykor az ördög tette velem. Elégedett voltam, nagyon is, ment minden simán. Egyre lelkesebben szövögettem a terveim, azt akartam, hogy mind többen és többen játsszanak, sőt majd valamikor mindenki. Ez volt a legnehezebb, rá kellett szednem a bennünket megvetőket, hogy játsszák a mi játékainkat. Ők azt gondolták ugyanis, hogy jobbak, mint mi. Hagytuk, hogy tegyék, amit érdekük és igazságérzetük diktál. A ránk zúduló szitkokat, túlkapásokat és megsemmítésünkre irányuló minden próbálkozásukat végül ellenük fordítottuk…És most, hogy végigtekintek a játszadozó társaságon, elégedetten állapítom meg, hogy sokan lettünk. Megállapodtunk, hogy ezentúl rendszeresen, méltó módon megemlékezünk saját bátorságunkról, minden lehetséges helyen szobrot állítunk önmagunk nagyságának. Aki pedig ördögöt próbál emlegetni, elétárjuk a tudomány eredményeit, nevetségessé tesszük, befogjuk a száját, kiközösítjük. Eljött a mi világunk, hahaha.